A felekezetiség egyfajta identitást jelent illetve hordoz. A felekezeti identitásnak alapvetően két pillére van: a(egyház)történelmi múlt és a kegyességi tradíciók, valamint a meglévő intézményrendszer és szervezeti struktúra. Mindkettő egyszerre segít és akadályoz, levesz rólunk terheket, másutt viszont éppen ránk rak. Segít, mert gyökereket és kereteket ad, valamint képviseletet, közösséget, infrastruktúrális és szervezeti hátteret – ugyanakkor pont ugyanezek merevvé is tesznek. Olyasmi ez, mintha összehasonlítanánk egy kis motorcsónakot és egy lomha tankerhajót. A tankerrel messzebb lehet jutni, nagyobb a hordozóképessége, a vízkiszorítása, több ember fér el rajta – de lassan reagál, lassan halad, lomha, és sokkal több a baj vele. A motorcsónak gyors, mozgékony, de nem hosszú távra tervezték, és nincs túl nagy szállítókapacitása sem.
A felekezetekkel kapcsolatban két jelenség erősödik az egyházban.
Az egyik, hogy kezdik elveszíteni a jelentőségüket mind befelé, a gyülekezeteik felé, mind kifelé, a nem keresztények felé. Ez viszonylag új jelenség, a posztkeresztény kor hozta magával, illetve nálunk a rendszerváltozás utáni „felekezet-csinálási” őrület, amikor mindenki saját egyházat hozhatott létre. Lett is vagy háromszáz, néhány év alatt.
A „befelé” irányuló felekezeti krízis azt jelenti, hogy a kegyességi és regionális kapcsolatok erősödnek, a felekezetiek pedig a hivatalos és szervezeti kategóriába tolódnak át. Amúgy is túl sok a belviszály majd minden protestáns felekezetben, amikbe a gyülekezetek sok helyen már belefásultak, és az életkapcsolataik elsősorban azokkal erősödnek, akikkel egy életközösségben élnek (regionálisan), illetve akikkel hasonló módon élik meg a kereszténységüket (kegyességileg) – és ez egyáltalán nem biztos, hogy a felekezeten belül lesz. Egyre inkább nő a jelentősége a pásztorköröknek, a különböző kegyességi, megújulási mozgalmaknak, az egyes gyülekezetek által szervezett közös evangélizációknak, dicsőítő alkalmaknak, programoknak – és ezek egyre kevésbé a felekezeten belülre szólnak már.
Kifelé, a nem hívők felé a felekezetiség eleve kellemetlen téma. A nem hívők szemében az egyik állandó „botránykő” éppen a felekezetek egymással szembeni ellenségeskedése, ami a szemükben eleve hitelteleníti őket. A másik, hogy nem felekezetre, hanem egyrészt Istenre, Krisztusra van szükségük az embereknek, másrészt egy konkrét helyi közösségre, ahová bekacsolódhatnak. Nem történelmi múltra, tradíciókra vagy szervezeti hierarchiára, egyházi „funkcionáriusokkal”. Legalábbis nekem ez a tapasztalatom. Ezért tűnik úgy, hogy jelenleg motorcsónakkal könnyebb missziózni, mint tankerrel…
A másik nagy problémahalmaz a felekezetesdivel jelenleg még mindig az, hogy sokkal inkább egymással háborúznak, minthogy egymással vállvetve küzdenének azért, hogy a világ jobb legyen, és minél többen megtérjenek. Erre céloztam az előbb is, hogy ezt (sajnos) látja ám mindenki, a „világ” sem vak! Felekezetek és kegyességek, teológiák háborúznak egymással, és mi már régen nem a nem test és vér elleni, hanem csak a testvér elleni csatákban harcolunk és vérzünk el. Valószínűleg sokkal többen esnek ki a gyülekezetekből a saját testvéreik, merev tradícióik, vezetőik és a gyülekezetei problémáik miatt, mint „világi” és „bűnös” kísértések miatt!
Amit mindenképpen még meg akartam jegyezni: világviszonylatban elkezdődött egy olyan jelenség, hogy a felekezetek nekikezdtek újraértékelni és újradefiniálni magukat. Nem másik identitást keresnek, hanem inkább a helyüket a világban. Mert elkezdik belátni, hogy a mai korban nem maradhatunk merevek, lassúak, nem reagálhatunk a változásokra lomhán és késve, és le kell vetnünk minden olyan terhet, amit csak kötelességtudatból, megszokásból vagy valamiféle felekezeti elvárásból hordoztunk eddig – de GÁTOLTAK a misszióban, a közösség építésében, a kortársaink elérésében. Én hiszek abban, hogy van létjogosultsága a „felekezeteknek”, mert a tradíciók és a szervezeti háttér szükséges és jó – ha jól működik. Ha nem, akkor pedig nem kidobni kell, hanem megjavítani.
A testvér elleni háborúskodásból pedig meg kell térnünk. Nincs mese, ez bűn, és amíg nem hagyjuk abba, addig nem lesz ébredés – bármit is értsünk ez alatt!
forrás: apcsel29.hu
